Hajnal

Fák ágai közt derengő
Hajnali fény
Autók bűzében merengő
éjjeli lény
Térne már nyugovóra
de tán még
Félelem ül szívére
s nem elég
Az ígéret, hogy holnap
is kel a nap,
Hogy bűzös szürke szmogban
is van holnap,
Hogy ébred már a föld
reccsen a jég
A talpak alatt, s a köd
feloszlott rég.
Én érzem, hallom
fájdalom dalát,
Száz taposómalom
nyikorgó szavát.
Felkelek mégis,
ülök csendesen.
Indulok ma is
dologra rendesen.

Szentendre, 2009. december 19. (szombat)

Hajnal

Fák ágai közt derengő
Hajnali fény
Autók bűzében merengő
éjjeli lény
Térne már nyugovóra
de tán még
Félelem ül szívére
s nem elég
Az ígéret, hogy holnap
is kel a nap,
Hogy bűzös szürke szmogban
is van holnap,
Hogy ébred már a föld
reccsen a jég
A talpak alatt, s a köd
feloszlott rég.
Én érzem, hallom
fájdalom dalát,
Száz taposómalom
nyikorgó szavát.
Felkelek mégis,
ülök csendesen.
Indulom ma is
dologra rendesen.

Szentendre, 2009. december 19. (szombat)

Angyalom

Szemem sarkából látott
Fel-fel villanó árnyak
Véres, fényes álmot
Szelíden elfedő szárnyak

Gyermekek hangján szólít
Szemük csillagán látom
Érzem, tudom azt, hogy itt
Velem vagy hív Angyalom.

Rejtőző, félénk szellem
Kísér és óv titokban.
Kényszerű szelíd jellem
Ott ég a csillagokban.

Eltűnni vágysz titokban
Őrző, figyelő szempár.
Mégis látlak álmomban,
S lelkem többet nem is vár.

Rejtőzz csak én Angyalom,
Nem fordulok szembe veled.
Szándékod észben tartom,
És csendben adok hálát neked.

Szentendre, 2009. december 19. (szombat)

Teliholdnak éjén

Kis halandó lélek
Sötét erdő mélyén
Elveszve kóborol
Teliholdnak éjén.
Kiutat keresgél,
Könnyei potyognak,
Lépései alatt
Holt gallyak ropognak.
Fák hatalmas törzse
Elébe áll újra,
Hiába kutatja,
Nem talál az útra.
Levél csörren hátrébb,
A hang felé fordul,
Egy hintót pillant meg
A sötétségen túl.
Reménykedő szívvel
A nyomába ered,
Hisz ahová ő megy,
Az otthon is lehet.
Fel sem tűnik neki:
Oly fehér a hintó,
Lángoló sörénnyel
Száll előtte négy ló.
Gondolatként szárnyal
Fákon, sziklákon át,
Lágy szellő, csillámpor
Jelzi csak a nyomát.
Nem megy túl messzire,
Csakhamar meg is áll,
Ezüst kastély előtt
Két utasa kiszáll.
Különös derengés
Veszi körül őket,
S köröttük a többit,
Férfiakat, nőket.
Túlvilági dallam
Hangzik odabentről
Orgona s hegedű
Énekel az éjről.
A lány előbújik
Árnyak rejtekéből,
Kíváncsiság válik
Szíve félelméből.
Remegő lábakkal
Közelít a házhoz,
Egyre sír a zene,
Nem fogható máshoz.
Beles hát a gyermek
Kristály ablakon át
S nem tudja elhinni,
Amit két szeme lát.
Holtak bálja van bent
Kísértetek tánccal
Nevetve pörögnek
Ezüstfehér arccal.
Pókháló ruhában
Föld fölött lebegve
Keringnek, a lányra
Pillantást sem vetve.
S megbűvölten nézi
Miként járják táncuk
Hideg gyertyalángnál,
Se testük, se arcuk.
Tünemények csupán,
Gyémánt szemű árnyak
Kik egy álmot adtak
Az elveszet lánynak.
Nézte a lelkeket
Nem is tudni, meddig,
Sohase hallott még
Ilyen zenét eddig.
Elfeledett mindent.
Az otthont, az erdőt.
Túlvilági szépség
Adott neki erőt.
Zene, fények és tánc
Bűvkörébe került.
Lefeküdt a fűbe,
Mély álomba merült,
Nagyon mélyen aludt
Nem fázott már, nem félt.
Nem emlékezett rá,
Mennyi rosszat megélt.
Pirkadt, a csillagok
Kihúnytak az égen,
Haza készülődtek
A szellemek éppen.
Egyikük megtorpant,
Hátrafordult lassan,
Az alvóhoz lépett
Tétován, hangtalan.
Hófehér haját
Vállára engedte,
Derengő kezével
A lányt megérintette.
Fölkelt a nap végre,
Arany fénnyel ragyog
Fölébred a gyermek,
Nyújtózik egy nagyot.
Beletúr hajába,
Talpraugrik hamar.
A szél az üres réten
Virágszirmot kavar.
Csodálkozva néz szét,
Arcát fénybe tartja,
Az eget kémleli
Gyémánt pillantása.
Úgy jár, mintha mindent
Legelőször látna
Meleg testébe zárt
Jéghideg szempárja.
Nevetni kezd végül,
Rohan az avarban,
Túlvilági mélység
Csendül a hangjában.
Hová tűnt a gyermek,
Ki elveszett egy éjen
S ki nem akart többet,
Csak még kicsit éljen?
Miért is nézett be
Túlvilág ablakán?
Örökre eltévedt,
Ott is marad talán...

Tiszaújváros, 2000. augusztus 13.

Mire vársz?

Mire vársz, amikor a remény csillaga
Szemedben ragyog, és táncol az éjszaka?
Hova állsz, hogyha az eső tiszta könnyeitől
A félelem ernyője takar el szüntelenül?
Miben hiszel, ha az értelem vára
Összeomlott mára?
Kinek hiszel, ha a szememben magadat látod,
De te magadat áltatod?
Velem küzdessz, s nem látod azt,
Engem soha le nem győzhetsz, csak ha legyőzted önmagad.
Megfigyelsz csak, és nem érted,
A lényeget nem láthatod. Azt érzed.
Nem rakja eléd a sors,
Mint könyvbe írt egyszerű sort.
Csakis akkor láthatod,
Ha látni is akarod.

Ébredni

Ébredni, élni , meghalni egy perc alatt.
Semmi sem történt, s már fekszel a föld alatt
A poklot látom a szemeidben
Mérgező vér folyik ereidben.
Meghalnék érted, annyira szeretlek,
Mégis határtalanul gyűlöllek.

Ébredni, élni, és meghalni rögtön
Elátkozott mindenki e földön.
Gyilkos vagy, pedig már rég meghaltál.
Elvesztél, mikor szíveddel gyilkoltál.
Meghaltam érted, de úgyis megöllek,
És élvezni fogom, mert szívemből gyűlöllek!

Sárospatak, 2002. november 14.

Sohase

Hideg a kéz, mikor arcomhoz érsz
Hideg a tűz, mi a szemembe néz
Felemészt mindent a jégvörös láng
Végső ölelésben talál az éj ránk
Életért dobban, úgy ver a szívem még
De tudom, a halál jön, várva várt vendég.
Egyszerre felnevetsz, hangod betölt mindent,
S egyre hangosodik, csontomig hatol bent.
Nem mardos félelem, csak e kacaj, ez bánt.
Csendben állok, s várom, lelked magával ránt.
Hisz te vagy a halál, játszol csupán velem,
Mégis én akartam, most te fogd a kezem.
Én akartam, vágytam fehér derengésed,
Pedig tudtam, nem lesz enyém a szerelmed.
Most mégis úgy érzem, egy percre szerettél,
Mikor az életből a semmibe vittél.
Nevetek már én is, hiszen ezt kerestem:
Semmivé tégy végre, megölhesd a testem.
Elpusztítsd örökre, ne maradjon nyoma,
Ne emlékezhessen senki énrám soha.